Úgy jött a tél, akár te. Gyorsan és váratlanul. Senki nem kérte, hogy megjelenjen(jél), mégis ott volt(ál) reggel, láttam a kávéház ablakából. Akkor arra gondoltam, mostmár nincs mit tenni, megjött(él), ez van. Legfennebb kihasználom minden pillanatát. Igaz, könnyen megfázom és allergiás vagyok az antibiotikumra, de akkor is belemártottam az arcom, majd egész testem a hóba(beléd) s utána angyalkát csináltam (belőled?). Csupasz volt a kezem, a hidegtől mindig lilára fagy, de gyúrtam a hógolyót(téged) és úgy vágtam a falhoz, mint egy jól megérett paradicsomot.

Én utálom a telet, gyűlölöm, hogy csak úgy megérkezik, bejelentés nélkül.
Én utállak téged, gyűlölöm, hogy csak úgy megérkeztél, bejelentés nélkül.

Gyűlölöm, mert mindig rájövök, hogy jobban megnyugtat, mint a nap.
Gyűlöllek, mert mindig rájövök, hogy jobban megnyugtatsz, mint más.

Elkészítem a vacsorát és igen, majd ápolni foglak, ha beteg leszel. Odafigyelek, hogy jól felöltözz és kiteregetem a ruháid. Elmegyek veled kenyérért és igen, felébresztlek, ha rémálmod van. Porszívózók szombatonként, hozok egy pohár vizet, ha megkérsz rá, veszek szódabikarbonátot a fogadra, kikapcsolom a csergő telefonod reggel, viszek tiszta törülközőt, vagy wc-papírt, ha elfogyott, adok kálcium tablettát, kifizetem a villanyt, eloltom a lámpát, szellőztetek, meghámozom a krumplit, megkenem a kenyeret, kinyitom az ajtót és kinyitom a söröd.
De mosogatás közben rá gondolok, a karamellszagú emberre, és ez a gondolat olyan tiszta, hogy még egy "szekuritátés" se találna benne hibát.

Meg fogom ölelni.
Megölelem.
Megölel.
Ölelem.
Ölel.
Öl.

Megvan az első mondat. Ez az első mondat. Azaz mostmár a második. De már a harmadikká vált. Ahogy Akhilleusz sem éri utól a teknősbékát és a csoki se fogy soha el, ha mindig félbe vágod. Akár ez is lehetne a mennyország. Talán az is.
Szavak kapcsolódnak, mondatok ragadnak, csak összeköttetés nincs. A tőltelék, ahogy mondják, kimaradt. Azaz bennmaradt.
Kozac olyan nőkre vágyott, akikről tudni lehetett, hogy meg fognak tőrni s ez kiüt majd öregkorukra a hátukon. Ezek a nők fiatal korukban voltak a legszebbek. És legokosabbak. Mert tudniillik aki okos, az puffan a legnagyobbat.
Kirjának vörös volt a haja, sötét a bőre, ehez passzoló piros keretes szemüveggel. Szoknyát azokon a napokon vett fel magára, mikor érezte jó lenne egy férfi ölelése. Mikor nadrágot hordott, akkor kívánta Kozac a leginkább.
Kozac feje fénylett a napban, füle egész életére egy kisfiúé maradt. Nem öregedett vele együtt.
Ha Kirjára nézett szemet hunyorított, s fél száját kissé felhúzta egy mosolyra. Nem volt ez rosszindulat, hanem csupa-csupa őszinteség. Kirja vedelt, s közben sorra döngette az ajtókat. Olyan ajtókat, miket nem szokás kinyitni. Egyszer, mesélték, hogy elvitte magával Kozacot is, aki szégyenében jól pofon vágta.
Hát így éltek ők, kettecskén, békességben.

- s akkor úgy néha jól be kellene fogni a pofáját, hogy többet ne is halljam a hangját, mert falra mászok a sok mártírkodásától. Fáj a szived, cucika vagy nem fáj? Ideje lenne eldönteni! S ilyenkor még a szemét is lesüti, nem másért, csak hogy ne lássam a kárörvendő mosolyt benne!

Kissé elfordul, benyúl a szoknyája alá s fennebb húzza a nejlonharisnyáját. Közben:

- Aztán az a p(hhh)átoszi szivarazása! Mintha az lenne mindene. Egy büdös szivar. Egy csikk.

Kortyol egy kis limonádét, majd rágyújt. Két slukk között:

- Hogy azt a maratont lefutotta egyszer, igen. 100 kilóméter babám, killlóóóméter. Most csak annyi a különbség, hogy nem ő van a kilómétereken, hanem a méter kilók vannak rajta! így persze, hogy nehéz az élet.
- Most vagy hajoljon meg vagy ne! Én azt se bánom, ha behódol, csak már tegyen valamit. Áll és csak bámul, bámul bele a világba, tudod, még néha a szája is nyitva marad egy kicsit, na olyankor tömném tele vala...

Kis csend.

- Végülis igen. Ott van s semmije sincs. Itt vagyok s semmim sincs. Hogy is lehetne ebből mindent csinálni?

"így nem. így nem kellett soha." - válaszoltam. Ő meg csak nézte tovább a hangyákat, miket felbolygattam.
Nem szólt, gondolom nem volt amit.
Pedig mondhatta volna:
"Maradj."

-A hajadnak karamell szaga van-,
állapítottam meg magamban, ahogy elfordította a fejét.

Kint dörömbölt a történet. A megtörténés.
Másképp is dönthettünk volna. Mégis ablakot zártunk s figyeltük történetünket hogyan próbálja álcázni magát.
Kint. Történt. Meg. A. Cselekvés.

Szemben a fejed búbjával.
Ha lettek volna lábaim,
talán földbe gyökereznek.
De nem voltak. Gyökerek.
Így kellett lépnem. Tovább.
Még tovább.
Amíg hasadt.
Minden. Azaz semmi.

Még azért se!

Ablak elé álltam,
-most aztán megmondom,
azaz meglátom!-
magamnak.
Ki másnak.

A rég nem látott fény
sértette szemem,
s persze önérzetem.
Úgy képzeltem zaj van odakint,
levélsusogás és kipuffogócső,
azaz amit mások egyszerűen csak
úgy neveznek: élet.

Ha néha ablakot pucolnék,
talán azt is látnám hányadik
körnél tart a kislány,
aki ott lent gumizik.
Ezt azért mégsem tehetem,
hiszen ha más nem is,
de a mocsok, az az enyém.

(Ettől a ponttól kezdve múltba kell lépni, teljes odaadással. Lent az árva kiscicák játszadoztak, aztán utcai lámpák gyúltak s nekem egyáltalán nem tünt furcsának, hogy e kettő között órák teltek el.)

Ablakot nyitottam,
az otthoni koszt szaga ütött,
leszaladni szerettem volna, kopogni
bár képtelenség lett volna
átverni az elmét magát,
hogy öregasszony helyett lássam a Mamát.

Majd az égre néztem, s
a hasadáshoz intéztem kérdésem:
"Miért a poklok vannak közelebb,
mint a mennyek?"

(Talán Isten válasza volt az erre nekiinduló dörgetés és esőáradat, mintha még ennél is mélyebbre akart volna süllyeszteni.)

Az ablakot becsukva,
megtörtént a szembesülés.
Én az énnel 4,6,8szemközt.
S vigyorogtak a töredékek,
Mikre csak ablakok képesek.

-Az ott kint a minden-
gondoltam,
levélsusogások és kipuffogók,
vagy amit mások egyszerűen csak
úgy neveznek: Élet.

Ennek a kintnek vagyok foglya.
Kint.
Ami az ablakon látható. Át.
Lépni nem.

Majd holnap. Ugyanígy
rohanok a Falnak,
ugyanígy
fogok döngetni.

És újra meg újra,
addig, amíg nincs amíg,
s a van sem lesz
ugyanannyi a lennivel.

Holnap bárd lesz kezemben,
talán gyújtogatok is,
majd faltörő kost hozok,
majd virágot.

így vájom magam
egyre mélyebbre
a bőrbe, akarom mondani
a Falba.

Holnap. Ugyanígy
rohanok a Falnak.
Hozzád.

Epilógus: Feléd. Mindegy hová.

"Azok a poharaim. S igen. Mind az enyém." - karomon éreztem a teraszpárkány nyomását, de lehet akkor jött épp ki Minden a könyökömön. Kalapot emelt s tovább hajtotta lovait. Bár Mindent inkább nőneműnek képzeltem, mindenképp kalap nélkül.
Közben fejemben a felsorakoztatott poharak (a kis szenvtelenek) úgy vágodtak a falhoz, mintha valódiak lennének. Mindhiába. Nincs összeköttés valóság és poharaim közt.
"Ma este, Mindenkém, nem könyörgöd vissza magad!"- kiabáltam utána- "Ma nemcsak a világ ura leszek, hanem a magamé is!"
Erre ő nagyot nyerített lovaival s újra kalapját lengette. Még sose láttam ekkora hitetlent, s utána is vágtam egy poharat.

Keserű? nem. Nyomorúságos? nem.
Csak egy párkány este, ami nyomja a könyököm.

Egészségünkre!

Valaha voltál te is ember,
el nem ért ágak után
kezed nem fáradt nyúlni.

Várfalak és minószok!
semmiség volt akkor.
Volt szárnyad s
némi reményed.

...

Most ott vagy, ahol.
Elérhetetlenül.

u.i: senki szólt, s te meghallgattad. Nekem egy arc vagy, s napi 1-2 kattintás. Bocsásd meg, ha rosszul látlak.

... s akkor maradtam. Ezek voltak az okok, melyek ott marasztaltak.
... s akkor itt vagyok. Ezek voltak az okok, melyek ide taszítottak.

Talán majd holnap megfogom a kezét. Vagy átölelem. Akár meg is csókolhatom s elmondhatom mennyire szeretem. Igen. A Holnap kimondottan egy jó nap lesz az ilyesmikre.

Nem volt összeköttetés.
Jóska bátyám két teljes napig bőgött a vésett "Júliám"-os fal előtt. Amíg megelégelte Magdi felesége sápítozásait és hazaindult.

Mire gondolok, ha virágot kapok:
- rózsa=unom, fejedhez vágom
- orchidea= vénleányos
- nárcisz= szűzeknek adják
- hóvirág= melyik cigányasszony erőltette rád?
- szegfű= na ne
- margaréta= tetszik
- orgona= spontán és díjmentes (már mosolyt is érdemel)
- lapra rajzolt= eddig a "leg"

Ha itt lennél, biztos találnék rá módot, hogy igazam legyen. A nemitt-levésed felment minden mentegetőzés alól. Így maradtam csupaszul, magam.

Mirjam nőszemély volt. Az ötödik kaszárnyába vitték. Ott volt a zártosztály. Minden kedden és szombaton délelőtt 11 óra 8 perctől egészen ebédig bámulta a szemközti falat. Ilyenkor volt az udvari kimenő. Kopaszra nyírt feje villant, mint szeme, ha nevén szólították. Két évet töltött a rendszerben.

Ha nem kezdődött el, félbeszakíthatom?

u.i.: ürügy.

Kukucskálok, kukucskálok,
néhány mondatot találok.
Csendem takar, lelkem kapar,
karimája szócsokor.

Szitálgat a vaskazán
szerelmesek hajnalán,
eltemet a délibáb,
kitolt velem a világ.

Akár méhecske egy vállfán. Annyira vagyunk jelentéktelenek.
A méhecske, bár tud mozogni, mégis a vállfa inágását követi.
Mellettem ruhák száradnak, amiket az előbb mostam ki.
Akár Ágnes...de ezt most hagyjuk.
Bent egy ember alszik, délután van, 5 óra. Fullaszt a nap, a párkányon hagytam a cigarettát, mellette gyújtó.
A méhecske elrepült, a vállfa nem inog.
Harmadik emeleten lakom, szemben velem egy fán a varjú rám mered. Akár várhatnám is, hogy megjelenjenek társai és meredjenek rám az elpusztulásig. Akár a -Madarak-ban.
Bent az ember még mindig alszik, kissé fáradt vagyok a sok odaadástól. A kagylót le kellene vinni a szemétbe, mi itt nem mosakodhatunk. Bűneink ránk ragadnak, akár a piócák. Fel avagy megszámolhatatlan az önkínzás ezen a szinten. Süt a nap és semmi gondom sincs.
Az ember bent alszik, én a harmadikon lakom és a varjú-testvérek se érkeztek meg. Bár eljöhetnének leenni a piócákat legalább a vállamról, kissé kezdenek a terhemre lenni.
A vállfának a méhecske, nekem meg a piócák jutottak. Mondom én, igazságtalan ez a világ.
Akár én is lóghatnék a vállfa helyett.

Tun, Leiden, Lernen!

Valahogy csak tetemek maradtunk. A cselekvő igék hiába beszélnek magukért. Tehetetlenek és védtelenek maradunk. Tehetetlenek maguntól és védtelenek más tehetetlenektől. Rohadnak bennünk az álmok.

Írok, akár egy író, kávé és cigaretta mellett egy nagyvárosi zajos sörözőben. Teszem, hogy teszek valamit. Karomban tudnálak tartani, míg a világ a világ, de ezek is csak amolyan képmutató szavak. Jó gondolni, aztán leírni őket, mert tudom, úgysem valószerű, ígyhát nem árthat.

Igazságtalanság, hogy a nyomor nyüvei túlesznek minket. Kárpótolhatatlan minden harapás, minden csámcsogó száj, mi rajtam élvezi ki vágyait. Ha legalább társa lehetnék valakinek. De hiába fekszünk egymás mellett, a nyüvek különböznek.

Néhányan ültünk üres tekintettel a köveken. Nyomasztó volt az ottlét, elviselhetetlen a felszabadulás. A kezeinket levágták, csak arc- és tekintetmimikánk maradt. Iszonyú volt a csend, förtelmes a felismerés. Arcok nem rezdültek, a test minden erőfeszítésnek kitartóan ellenállt. Mozdulatlan volt a levegő, izzadtunk. Égtünk a vágytól. Túl hamar kapcsoltak le. Leültettek a kövekre. Volt aki már elfelejtett beszélni. De nem tudtuk melyikünk az. Szó nem hagyta el a szánkat. Kacagni nem tudtunk, üvölteni már nem akartunk. Csak az ízzó akarat választott el a semmitől. Emlékszem, kicsi pöttyök jutottak eszembe, aztán felidézni szerettem volna hogyan kell négyes számrendszerből tízesbe átalakítani. Majd azon gondolkoztam, hogy itt ülni, tétován és kiszolgáltatottan csak egyet jelenthet.

Kalapokat gyártok. Nagy karimák, fodrok és masnik, sok csicsaság. Vagy csacsiság. Minta szerint. Mintha szerint. Mintha kalapokat gyártanék.
Kifejezetten hangsúlyozott ez a nap. Stabil. Elenyésző. Hétköznap. És pazarlásba fuldokolnak napjaink. A taxis nem emlékezett a helyszínre, a bűnöző pedig nem volt ezen a helyszínen. Csak áldozatok, de az zömével.

- A szöveg, kérem, életre kelt és elutazott -

Ma nem vagyok társaságra méltó.

Ma hallgattatnom kell gondolataimat.
Ember! ki szembe jössz velem,
ne láss meg, vidd odébb magadat.
Ma ne legyenek hangok! Se kérdések!
Válaszok ne találjanak rám.
Most semmibe veszítem tekintetem,
majd tovaröppenek, mint "szisszenő talány".

Hogyha az asztal mellé rakom a lámpát, a kávé lekerül a székre. Fordítva nem jöhet létre az összeköttetés. Némiképp játszunk az idővel olyan kimérten és tudatosan, ahogy csak engedve van. Kiszalad kézből a szó, szájból a kanál. Fordított eset nem. Összeköttetés nincs.

Titra inger függő volt és hajlamos az ablakpucolásra néhány pohár bor után. A derekán mindig volt egy folt, mert sikálás közben leszédült és ráesett a szék támlájára. Az ingerek általában pontok formájában érkeztek hozzá és a bizsergéssel összerázódva vonalakként jutottak el az agyáig. Odabent az agy szépen újra részekre (pont) szedte az információt és az erre kialakított polcra helyezte.

Rendszernek nyoma sem volt. Pontnak sem. Az összeköttetések soha nem jöhetnek létre fordítva. Az ingerek csakis pont formájába érkezhetnek. A vonalak nem érik el a hatást. Vonalak nem is léteznek. Ha

egy bizonyos pozicióba helyezem a kezem, elkezd remegni. Az izmok megfeszülnek és rángatóznak, mintha meg akarnának válni a testtől. A szem is képes ilyesmire, de ő önálló egyénné szeretne kiformálódni

A harmadik emeleten pucolja az ablakát Titra, a vörös asszony. Bőrének van egy igen figyelemfelkeltő szaga. Igen. Szaga. A pontok érkeznek. Vonalak nem léteznek. Játszunk az idővel. Görcs.