Prológus

Ha bárki, bármilyen hasonlóságot vél felfedezni a valósággal, az csupán a véletlen műve.

Indul. Mindig kiváncsian lép be a parkba, sosem tudja melyik padon várnak rá. Késik. Ez majdnem elengedhetetlen, ahogy az is, hogy letérjen a kövekről és belesétáljon a fűbe. Oldalán minden lépésnél érzi az előbb elkészített kávé melegét. Szívesen lehúzná a cipőjét, hogy lábujjai között felkússzanak a hideg fűszálak. Nem teszi. Eszébe jut, hogy pár napja valakivel arra következtetésre jutott: a kiváncsiság erősebb a túlélési ösztönnél. Nekiindul a parknak, enged lépteinek, mindig csak a következő lépésre kell felkészülni, gondolja. Csak egyszer kell feltekintsen, máris feltűnik a narancssárga pulóver. Önkénytelenül veszi fel a test alakját, a testét, mely az előtte tartott fehér lapok felé irányul. Ilyenkor a nap hétfőre vált, ők csakis hétfőn találkozhatnak. Az utolsó lépések alatt arra gondol, hogy eddig miért nem történtek meg ezek a találkozások, miért csak most talált rá, hiszen már évek óta ismerik egymást. Majd azzal a gondolattal , hogy talán jobb is így, hagyja el a száját a köszönés.

Már napok óta nincs mivel rágyújtson. Elkéri a tüzét. Fekete gyújtót kap kezébe, kinyitható, becsukható, láng van benne. Meggyújtja cigarettáját.

A hogyvagy és mitcsináltál a héten között kicsavarják a kávés üveget, előveszik a poharakat, beletöltik a tejet és kicsomagolnak egy kis édességet. Édes, az mindig kerül. Amíg ki nem töltik a kávét, sosem kezdődik el a beszélgetés. Olyan ez, mint egy szertartás. Akaratlanul betartják a lépéseket, kellemes lépések ezek, nincs bennük semmi kényszerűség. Csak egy kikötés van: legyen hétfő. S ha épp nincs, akkor lesz. Lőn.

A második pohár kávénál elmeséli hogyan kapott az előző hajnalban egy szalvétából tűrögetett rózsát egy idegentől, amit ez a megjegyzés követ: „na, te is kaptál egy burjánt”. Nevetnek.

Az előbukkanó ősz hajszálait figyeli. Makacsan merednek ki fejéből, mintha folyamatosan azt hangoztatnák: semmi szín alatt nem akarunk tovább élni. Majd az egyik kijelentő mondatnál elkapják tekintetét a szemek, nem is a mélység megdöbbentő. Inkább az, hogy úgy tűnik, nem létezhet benne kérdés. A csodálkozást, meglepődést mindig elvégzi az arc többi része. Csak a szem marad sérthetetlen, a tekintet kitartóan ül az állandóságban, egyelőre úgy tűnik áttörhetetlen. A vakok szemét idézi fel benne - nem csoda, hogy lát – morrog egyet magában. Mindig kiszúrja, mikor mondok ellent magamnak, hol csúszik el a logikai felépítés , duzzog tovább, vele nem működik olyan egyszerűen az átverés, pedig egy ideje kisérletezek. Ha belefáradok, majd kiszúrom a szemét, rántja meg a vállát, alig észrevehetően.

Az ideális nő jeget ropogtat. Manapság aligha léteznek ilyen nők, állapítják meg, majd beleharapnak a házicsokiba.

A beszélgetés mindig felvesz egy ritmust, majdnem láthatóan halad az ív, többször is előfordult, hogy kiszabadult kezeik közül és elrepült valamerre. Talán az előző este felszálló mécseseket után, bár az is lehet, hogy egy felrobbant repülő maradványait kereste. Időnként reflektálnak a körülöttük levő valóságra, bár ez nem fordul gyakran elő. Néha a valóság is megpróbál közbeszólni, kevés sikerrel. Egyszer még fülsüketítő hangon csivitelő madár bőrébe is bújt, csak hogy zavarhasson, nevetségesnek találták.

A hétfők mindig az utolsó korty kávéig tartanak, bezáródnak az üvegek, eltevődnek a poharak és a felgyűlt csikkhalmaz bekerül a legközelebbi szemetesbe. Ilyenkor mindha megpihenne a föld és az ég. Molchanie, kedves, molchanie, csak ez marad.

Epilógus

Nevünk jelentése ugyanaz. Tiéd fejedelem, uralkodó, enyém tiszta úrnő. Enyém még vizet is jelent, patakot, tiéd ebből a szempontból ismeretlen. De ezzel nem akarok semmit se mondani.

Kizárlak. Itt megevett mindent a penész, megsavanyodott még a látszat is. Kisfiú, te, hallod? A hotelszoba ajtajának csukódása már nem emlékeztet azokra a délutánokra, amikor ártatlanul bogozgattam egymásba a fűszálakat, s te meg azt mesélted milyen nagymamád főztje. Kiképezlek. Szép kerettel távozol majd innen, egyoldalú leszel, az kötelező. Egyet választhatsz: fehér-fekete vagy színes maradsz? Mikor az asztalon pihenő karodra gondolok, mindig elönti ölem a melegség. Kedves tőled, hogy ott felejtetted emlékeimben, egy szerdai délután és nem emelted többet soha el. A másikat persze igen. Az pihent vagy három percig az arcom hajlatán, hüvelykujjad miliméternyi pontossággal tudta, hogyan kell mozogjon. És megállt ott, hol szívem viszhangjait szívesebben tapintja ki az ember.

Kedves Lájszlóm, vedd a lovad lábad közé s fullasztd bele a tengerbe. Ott majd nyugalmat találsz, hátha hablegénnyé változol, lovadból víziló lesz s hajnalig énekelheted Moszkva dalát. Királyom légy, ha hercegem nem lehettél. Ezt is loptam valahonnan, más formában, de ugyanarról beszél. Légy kedves hozzám, én csak a légynek tudok ártani, másnak sosem. Talán még a virágnak, dehát jó ember se vagyok. Asszonyosság. Féle. De az mindig.