Van olyan péntek, amikor nem megy ki az ember a városba és nem issza meg a péntek esti sörét.
Kicsi koromban halhatatlan szerettem volna lenni. Meg is egyeztük egy régi jó barátommal, hogy ő feltalál egy csövet, amivel minden információ beletölthető az agyba, nekem majd a halhatatlan pirula felfedezése lesz a dolgom. Úgy gondoltuk, akkor minden rendben lesz.
Már másodéves egyetemista voltam, amikor újra eszembe jutott a Nagy Terv. Barátom addigra valamilyen szigeteken próbálta rávenni a magyarországi embereket, hogy oda érdemes befektetni, ha szabadságra akarnak menni. Én akkor még mindig magamat kerestem egy kávét kavaró kanálban, híres regényekben, nagymamám szemében.
Azóta persze sok minden változott.
Például cukor nélkül iszom a kávét és a Pro tv-s hírek is érdekelnek.

Szerettem volna, ha maradsz. Úgy, ahogy te voltál: akarattal teli és tiszta. Ahogy láttalak a kávéházban, mikor még azt hitted megváltoztathatod a világot és megdöntheted saját elméleteidet. Nem bánom, hogy más lettél. Csak jó volna, ha még mindig cukorral innám a kávét.

Vannak olyan péntekek, amikor az ember nem issza meg a péntek esti sörét.
S néha az is van, hogy a lehetetlen lehetetlenné válik.

u.i.: ezeken az estéken az ember bort iszik. Vagy valami jó erőset.

- Mentem, ott a buszom, szia! - szaladtam át az úton, akarattal a busz előtt, hogy felvegyen, de az nyugodtan megvárta, amíg átmegyek előtte s aztán elhajtott. Így várnom kellett még vagy tizenöt percet a következőig. Elment a 35ös, utána a 27es, 21b, 4es, megint egy 35ös, majd a 9es is, s a hidegben csak arra tudtam gondolni, hogy legyen bármi, csak újfajta busz jöjjön, mert a régieken ráfagy mindenem a székre. Már három napja feküdtem lázasan, ma volt a negyedik, végre fel tudtam kelni az ágyból s a házból is kimehettem. Kint az a fajta hideg van, amitől ha szájon keresztül veszel levegőt, megfájdul a torkod s ha pedig orron keresztül, akkor összeragadnak az orrcimpáid. Szóval végre jött a buszom, szép új s a megálló előtti átjárónál se lett piros a lámpa, hogy még várjak további két percet. Felszálltam, néztem hátha az a busz melyiken lyukasztottam errefele jövet, láttam hogy nem, s bár tudtam, hogy nem lesz ellenőr szombat este, mégis lyukasztottam. Fordultam s leültem a kedvenc helyemre, a sofőr háta mögötti legelső székre, ahonnan csak balra lehet kilátni. Legközelebb az állomásnál állt meg , a sofőr kinyitotta az összes ajtót s amíg kávét vett úgy is hagyta, a hideg pont a lábszáramra jött, éreztem lecsúszott a zoknim, de nem volt már kedvem lehajolni s megigazítani. Körülbelül ott, ahol az egyik kapura pirossal fel van festve: BAR, a jobboldalamon űlő lánynak csengett a telefonja, azt mondta siet, de először felnéz valami Laurához, hogy felvigye a nivea krémet. És, hogy tetszett neki az előadás, főleg Balázs s leszállt pont ott, ahol gondoltam, hogy lakhat egy Laura. Az Orange Shop-nál pucolták az ablakot, a sofőr majdnem belehajtott egy mentőautóba, ekkor észrevettem, hogy leszedték a karácsonyi díszeket a városról, majd hogy a templom mellett pont olyan autó van megállva, mint a nagybátyámé s eszembe jutott, hogy azt terveztem ma csinálok valami krumplis köretet a hideg hús mellé, mert meg kell enni, négy napja már ott a hűtőben s meg fog romlani. De lemondtam erről a tervemről, mert már 21 óra 54 perc volt, s mielőtt eszembe juthatott volna, hogy pirított kenyeret készítsek teával és fokhagymával a hűlésemre, arra gondoltam, hogy ezen a hazafele döcögő buszon mennyire jól esne lecsukni a szemem, leengedni a fejem s csak úgy egyszerűen meghalni.