Ami az ablakon át látható

Ablak elé álltam,
-most aztán megmondom,
azaz meglátom!-
magamnak.
Ki másnak.

A rég nem látott fény
sértette szemem,
s persze önérzetem.
Úgy képzeltem zaj van odakint,
levélsusogás és kipuffogócső,
azaz amit mások egyszerűen csak
úgy neveznek: élet.

Ha néha ablakot pucolnék,
talán azt is látnám hányadik
körnél tart a kislány,
aki ott lent gumizik.
Ezt azért mégsem tehetem,
hiszen ha más nem is,
de a mocsok, az az enyém.

(Ettől a ponttól kezdve múltba kell lépni, teljes odaadással. Lent az árva kiscicák játszadoztak, aztán utcai lámpák gyúltak s nekem egyáltalán nem tünt furcsának, hogy e kettő között órák teltek el.)

Ablakot nyitottam,
az otthoni koszt szaga ütött,
leszaladni szerettem volna, kopogni
bár képtelenség lett volna
átverni az elmét magát,
hogy öregasszony helyett lássam a Mamát.

Majd az égre néztem, s
a hasadáshoz intéztem kérdésem:
"Miért a poklok vannak közelebb,
mint a mennyek?"

(Talán Isten válasza volt az erre nekiinduló dörgetés és esőáradat, mintha még ennél is mélyebbre akart volna süllyeszteni.)

Az ablakot becsukva,
megtörtént a szembesülés.
Én az énnel 4,6,8szemközt.
S vigyorogtak a töredékek,
Mikre csak ablakok képesek.

-Az ott kint a minden-
gondoltam,
levélsusogások és kipuffogók,
vagy amit mások egyszerűen csak
úgy neveznek: Élet.

Ennek a kintnek vagyok foglya.
Kint.
Ami az ablakon látható. Át.
Lépni nem.