Hát így

Megvan az első mondat. Ez az első mondat. Azaz mostmár a második. De már a harmadikká vált. Ahogy Akhilleusz sem éri utól a teknősbékát és a csoki se fogy soha el, ha mindig félbe vágod. Akár ez is lehetne a mennyország. Talán az is.
Szavak kapcsolódnak, mondatok ragadnak, csak összeköttetés nincs. A tőltelék, ahogy mondják, kimaradt. Azaz bennmaradt.
Kozac olyan nőkre vágyott, akikről tudni lehetett, hogy meg fognak tőrni s ez kiüt majd öregkorukra a hátukon. Ezek a nők fiatal korukban voltak a legszebbek. És legokosabbak. Mert tudniillik aki okos, az puffan a legnagyobbat.
Kirjának vörös volt a haja, sötét a bőre, ehez passzoló piros keretes szemüveggel. Szoknyát azokon a napokon vett fel magára, mikor érezte jó lenne egy férfi ölelése. Mikor nadrágot hordott, akkor kívánta Kozac a leginkább.
Kozac feje fénylett a napban, füle egész életére egy kisfiúé maradt. Nem öregedett vele együtt.
Ha Kirjára nézett szemet hunyorított, s fél száját kissé felhúzta egy mosolyra. Nem volt ez rosszindulat, hanem csupa-csupa őszinteség. Kirja vedelt, s közben sorra döngette az ajtókat. Olyan ajtókat, miket nem szokás kinyitni. Egyszer, mesélték, hogy elvitte magával Kozacot is, aki szégyenében jól pofon vágta.
Hát így éltek ők, kettecskén, békességben.