Izzadt kéz jár a billenyűzeten. Főleg az a betű van eláztatva mindenféle izgalommal. A a betű, a izgalom.

Érzem, ahogyan lefolynak az érzelmek kezeimen, csuklón alól engedem ki az indulatokat. Csukló alatt minden megtörténhet. Aztán jön valaki, én visszafogom magam, lábszáramhoz súrolom kezeimet, majd vakmerően nyújtom felé: „Mirjam. Örvendek.” Pedig az égvilágon semmi sincs rendben, örülni csak, úgy módjával örülhet az ember, de tekintetemet hagyom, maradjon bizakodó. Kaptam az alkalmon és megnéztem mit is mondanak szemeid. Láng volt ott és füst, mint a nagymamák és nagypapák kunyhójában beragadt kályhafüst, pont olyan. Homlokodon pontosan öt ránc húzódik, ilyenkor egyenes a tekintet. A gödröcskékről inkább nem. Most ebédszagban merengünk, mindig csak akkor látlak. De akkor igazán. S most nem kérek feloldozást, de jöbb lenne nem megkötni engem, mindenki érdekében említem. Így, hogy nincsenek falak, minden nagyon kételyes. Arról, hogy kell-e fal, van-e amit. Igen, akarattal írok kötőjellel, legyen paraszt és antiirodalmi. Mert nekem, mint egyén, indivídum, és főként, mint entitás, az égvilágon semmi közöm nincs az irodalomhoz. Na, de vissza a magasságodhoz. Vöröslessz. És vörös lesz minden, az izzadt pólusokon keresztül vér folyik majd, én meg boldog leszek. Aztán semmiség, asszonyosság, csodálom ezt a szót, hogyisne, mindent elmond. Ahogy lecsukom szemem, minden érthetővé válik, a tánc is könnyebb, nekem ez márcsak így megy. Utánam hozzák levesed, kedves tőlük, minden kedves, elköszönsz mindig, mindig kétszer, azt sose felejted. Az a legjobb, hogy te is kenyérrel eszed a pityókát.