Valahogy csak tetemek maradtunk. A cselekvő igék hiába beszélnek magukért. Tehetetlenek és védtelenek maradunk. Tehetetlenek maguntól és védtelenek más tehetetlenektől. Rohadnak bennünk az álmok.

Írok, akár egy író, kávé és cigaretta mellett egy nagyvárosi zajos sörözőben. Teszem, hogy teszek valamit. Karomban tudnálak tartani, míg a világ a világ, de ezek is csak amolyan képmutató szavak. Jó gondolni, aztán leírni őket, mert tudom, úgysem valószerű, ígyhát nem árthat.

Igazságtalanság, hogy a nyomor nyüvei túlesznek minket. Kárpótolhatatlan minden harapás, minden csámcsogó száj, mi rajtam élvezi ki vágyait. Ha legalább társa lehetnék valakinek. De hiába fekszünk egymás mellett, a nyüvek különböznek.

Néhányan ültünk üres tekintettel a köveken. Nyomasztó volt az ottlét, elviselhetetlen a felszabadulás. A kezeinket levágták, csak arc- és tekintetmimikánk maradt. Iszonyú volt a csend, förtelmes a felismerés. Arcok nem rezdültek, a test minden erőfeszítésnek kitartóan ellenállt. Mozdulatlan volt a levegő, izzadtunk. Égtünk a vágytól. Túl hamar kapcsoltak le. Leültettek a kövekre. Volt aki már elfelejtett beszélni. De nem tudtuk melyikünk az. Szó nem hagyta el a szánkat. Kacagni nem tudtunk, üvölteni már nem akartunk. Csak az ízzó akarat választott el a semmitől. Emlékszem, kicsi pöttyök jutottak eszembe, aztán felidézni szerettem volna hogyan kell négyes számrendszerből tízesbe átalakítani. Majd azon gondolkoztam, hogy itt ülni, tétován és kiszolgáltatottan csak egyet jelenthet.