Mamó megállt egy A4-es lapra nyomtatott felirat előtt: kutya eladó.

Prológus

Ha bárki, bármilyen hasonlóságot vél felfedezni a valósággal, az csupán a véletlen műve.

Indul. Mindig kiváncsian lép be a parkba, sosem tudja melyik padon várnak rá. Késik. Ez majdnem elengedhetetlen, ahogy az is, hogy letérjen a kövekről és belesétáljon a fűbe. Oldalán minden lépésnél érzi az előbb elkészített kávé melegét. Szívesen lehúzná a cipőjét, hogy lábujjai között felkússzanak a hideg fűszálak. Nem teszi. Eszébe jut, hogy pár napja valakivel arra következtetésre jutott: a kiváncsiság erősebb a túlélési ösztönnél. Nekiindul a parknak, enged lépteinek, mindig csak a következő lépésre kell felkészülni, gondolja. Csak egyszer kell feltekintsen, máris feltűnik a narancssárga pulóver. Önkénytelenül veszi fel a test alakját, a testét, mely az előtte tartott fehér lapok felé irányul. Ilyenkor a nap hétfőre vált, ők csakis hétfőn találkozhatnak. Az utolsó lépések alatt arra gondol, hogy eddig miért nem történtek meg ezek a találkozások, miért csak most talált rá, hiszen már évek óta ismerik egymást. Majd azzal a gondolattal , hogy talán jobb is így, hagyja el a száját a köszönés.

Már napok óta nincs mivel rágyújtson. Elkéri a tüzét. Fekete gyújtót kap kezébe, kinyitható, becsukható, láng van benne. Meggyújtja cigarettáját.

A hogyvagy és mitcsináltál a héten között kicsavarják a kávés üveget, előveszik a poharakat, beletöltik a tejet és kicsomagolnak egy kis édességet. Édes, az mindig kerül. Amíg ki nem töltik a kávét, sosem kezdődik el a beszélgetés. Olyan ez, mint egy szertartás. Akaratlanul betartják a lépéseket, kellemes lépések ezek, nincs bennük semmi kényszerűség. Csak egy kikötés van: legyen hétfő. S ha épp nincs, akkor lesz. Lőn.

A második pohár kávénál elmeséli hogyan kapott az előző hajnalban egy szalvétából tűrögetett rózsát egy idegentől, amit ez a megjegyzés követ: „na, te is kaptál egy burjánt”. Nevetnek.

Az előbukkanó ősz hajszálait figyeli. Makacsan merednek ki fejéből, mintha folyamatosan azt hangoztatnák: semmi szín alatt nem akarunk tovább élni. Majd az egyik kijelentő mondatnál elkapják tekintetét a szemek, nem is a mélység megdöbbentő. Inkább az, hogy úgy tűnik, nem létezhet benne kérdés. A csodálkozást, meglepődést mindig elvégzi az arc többi része. Csak a szem marad sérthetetlen, a tekintet kitartóan ül az állandóságban, egyelőre úgy tűnik áttörhetetlen. A vakok szemét idézi fel benne - nem csoda, hogy lát – morrog egyet magában. Mindig kiszúrja, mikor mondok ellent magamnak, hol csúszik el a logikai felépítés , duzzog tovább, vele nem működik olyan egyszerűen az átverés, pedig egy ideje kisérletezek. Ha belefáradok, majd kiszúrom a szemét, rántja meg a vállát, alig észrevehetően.

Az ideális nő jeget ropogtat. Manapság aligha léteznek ilyen nők, állapítják meg, majd beleharapnak a házicsokiba.

A beszélgetés mindig felvesz egy ritmust, majdnem láthatóan halad az ív, többször is előfordult, hogy kiszabadult kezeik közül és elrepült valamerre. Talán az előző este felszálló mécseseket után, bár az is lehet, hogy egy felrobbant repülő maradványait kereste. Időnként reflektálnak a körülöttük levő valóságra, bár ez nem fordul gyakran elő. Néha a valóság is megpróbál közbeszólni, kevés sikerrel. Egyszer még fülsüketítő hangon csivitelő madár bőrébe is bújt, csak hogy zavarhasson, nevetségesnek találták.

A hétfők mindig az utolsó korty kávéig tartanak, bezáródnak az üvegek, eltevődnek a poharak és a felgyűlt csikkhalmaz bekerül a legközelebbi szemetesbe. Ilyenkor mindha megpihenne a föld és az ég. Molchanie, kedves, molchanie, csak ez marad.

Epilógus

Nevünk jelentése ugyanaz. Tiéd fejedelem, uralkodó, enyém tiszta úrnő. Enyém még vizet is jelent, patakot, tiéd ebből a szempontból ismeretlen. De ezzel nem akarok semmit se mondani.

Kizárlak. Itt megevett mindent a penész, megsavanyodott még a látszat is. Kisfiú, te, hallod? A hotelszoba ajtajának csukódása már nem emlékeztet azokra a délutánokra, amikor ártatlanul bogozgattam egymásba a fűszálakat, s te meg azt mesélted milyen nagymamád főztje. Kiképezlek. Szép kerettel távozol majd innen, egyoldalú leszel, az kötelező. Egyet választhatsz: fehér-fekete vagy színes maradsz? Mikor az asztalon pihenő karodra gondolok, mindig elönti ölem a melegség. Kedves tőled, hogy ott felejtetted emlékeimben, egy szerdai délután és nem emelted többet soha el. A másikat persze igen. Az pihent vagy három percig az arcom hajlatán, hüvelykujjad miliméternyi pontossággal tudta, hogyan kell mozogjon. És megállt ott, hol szívem viszhangjait szívesebben tapintja ki az ember.

Kedves Lájszlóm, vedd a lovad lábad közé s fullasztd bele a tengerbe. Ott majd nyugalmat találsz, hátha hablegénnyé változol, lovadból víziló lesz s hajnalig énekelheted Moszkva dalát. Királyom légy, ha hercegem nem lehettél. Ezt is loptam valahonnan, más formában, de ugyanarról beszél. Légy kedves hozzám, én csak a légynek tudok ártani, másnak sosem. Talán még a virágnak, dehát jó ember se vagyok. Asszonyosság. Féle. De az mindig.

Izzadt kéz jár a billenyűzeten. Főleg az a betű van eláztatva mindenféle izgalommal. A a betű, a izgalom.

Érzem, ahogyan lefolynak az érzelmek kezeimen, csuklón alól engedem ki az indulatokat. Csukló alatt minden megtörténhet. Aztán jön valaki, én visszafogom magam, lábszáramhoz súrolom kezeimet, majd vakmerően nyújtom felé: „Mirjam. Örvendek.” Pedig az égvilágon semmi sincs rendben, örülni csak, úgy módjával örülhet az ember, de tekintetemet hagyom, maradjon bizakodó. Kaptam az alkalmon és megnéztem mit is mondanak szemeid. Láng volt ott és füst, mint a nagymamák és nagypapák kunyhójában beragadt kályhafüst, pont olyan. Homlokodon pontosan öt ránc húzódik, ilyenkor egyenes a tekintet. A gödröcskékről inkább nem. Most ebédszagban merengünk, mindig csak akkor látlak. De akkor igazán. S most nem kérek feloldozást, de jöbb lenne nem megkötni engem, mindenki érdekében említem. Így, hogy nincsenek falak, minden nagyon kételyes. Arról, hogy kell-e fal, van-e amit. Igen, akarattal írok kötőjellel, legyen paraszt és antiirodalmi. Mert nekem, mint egyén, indivídum, és főként, mint entitás, az égvilágon semmi közöm nincs az irodalomhoz. Na, de vissza a magasságodhoz. Vöröslessz. És vörös lesz minden, az izzadt pólusokon keresztül vér folyik majd, én meg boldog leszek. Aztán semmiség, asszonyosság, csodálom ezt a szót, hogyisne, mindent elmond. Ahogy lecsukom szemem, minden érthetővé válik, a tánc is könnyebb, nekem ez márcsak így megy. Utánam hozzák levesed, kedves tőlük, minden kedves, elköszönsz mindig, mindig kétszer, azt sose felejted. Az a legjobb, hogy te is kenyérrel eszed a pityókát.

Azt a kutyafáját, mennydörgős istenlábát, hol vagy Vitéz Lászlóm, hozd a bunkósbotod, verjünk agyon mindenkit!
Azt mondja: "szomjatos vagyok, pajtikák" meg "nini, egy élet, az is nehez". Lájszló, Lájszló, jól eldöngettél múlt pénteken, azóta is kékzöld vagyok. Lassan lila.
"lila, és milyen mérges!
Meg is kérdem mingyá' a Zsoltot:
neked melyik rajtam
a kedvenc foltod?"
Kissé pofátlanság azt kérni tőlem, hogy lássam a valót, uramatyja, nem gondolod?
No indulj, Paprika Jancsi, keresd meg a zsákban a macskát, aztán ne csodálkozz, ha lisztet találsz. Vagy rizset, búzát. (mákot lelsz, de jobb, ha mátkát)
Szépen elverünk mindenkit, aztán csend lesz.

Irgumburgum. Trillaló.
Ez is olyan illúzió.

- Várj, van valami a hajadban. Kész. Levettem.
Mi volt az?
Csak egy szösz. -

Emlékszem erre a pillanatra, mikor néztük a tetőket. Megint az esti kávénkat ittuk és egy-egy kortyba rejtettük mondanivalónkat. Az ég hatalmas volt, ránk nehezedett súlya. Kárpótolni szerettem volna, hogy azt hiszed ez a világ közepe. Még arra emlékszem, hogy rámnéztél egy jelentéktelen mondat után, az esti szél rámcsapta a karamellszagod, amit akkoriban nagyon szerettem. Hálás vagyok, hogy sosem kértél feloldozást.
Azt mondanám gyomorkötelék volt köztünk. Azokat a büdös beleket összetartotta egy zsinór, Isten tudja, talán száz plusz egy éve, így táplálkoztunk. Most úgy tűnik én többször, mint te. Nos, az a gyomorkötelék, hát az fogott össze bennünket, ápolgattuk is egy ideig, aztán a simogatások tépőkényszerré nőttek, bevallom, volt idő mikor veszetten súroltam egy fa törzséhez, hogy elszakadjon.
Egyébként nem akarom részletezni milyen is volt függni valamitől. Felelősséget se vállalok, vállaltam már eleget. Amúgyis, mikor ez a kötelék elsorvadva esett a földre, ahol még valamikor együtt feküdtünk, összeforrva, csak a te fellélegzésed véltem hallani. Nem hibáztatlak, már ideje volt.
Még egyre emlékszem, ahogy állunk a mindenben és attól rettegünk, hogy a világ nehogy meglássa a szemünkben csillogó csodát.
Nem fogok többet írni rólad. Ezek is itt mind, látod, érted születtek a sorvadás pillanataiban. Már azt sincs miért mondanom, hogy nincs miért.
Maradok egy elsorvadt köldökzsinórral, karamellszagod emlékével és három névvel, mivel megkereszteltél. S majd pár elhaló kortyban emlékezni fogok a csodára, helyetted is, kedves és arra gondolok, hogy már nem fáj.

ps. : F. S. Blumm & Nils Frahm: Writing letters to myself

Iciri-piciri házacska,
él benne egy palánta,
annak kinőtt csirája,
bágyadt arcú kislányka.

Iciri-piciri álmocskák,
késő estig ringatják,
majd félelmes babonák,
kergetik és elfogják.

Iciri-piciri lelkecske,
Nyílik már a kertecske,
A világtól ne félj, te
Virágzol majd telente.

Olyan egyszerű lenne, annyira kézzelfogható. Csak oda nézni és igenlően bólintani. Mindennek meg van a szerepe. Így megy ez már ezer éve. Vagy ezernégyésfél. Az nem számít.
Karamell szagod van, vagy illatod, (ki fog ezért tőrt szúrni a szívembe) visszatuszkol a gyerekkormoba, s úgy érzem maégam, mint egy tíz éves kislány. Annyira őszintének és szenvtelennek. Ha szoknyát hordanék, akkor felkapnám előtted: "Na, mi van ott, fiucska?".

Nem szeretek jelen időről beszélni. Elfáradok. Olyan leszek, mint a szomszéd asszony a 7dikről, kit fia otthagyott és a húst is csak az ő szerencsétlenségére drágították a boltban. A múltról beszélek, miközben, mindenki abban él. Talán ezért utasít el a világ.

Add meg magad a közhelyeknek.

Mindent odaadok.

Nem érhet meglepetés, mindent pontosan kimérve és minden variációt végiggondolva indulok feléd, nem hagyva lehetőséget a történésnek. Mire megérkezem, felszámolom a véletlent, tömérdek helyet hagyva a mély csendnek.

És akkor a csend felemészti saját szépségét.

Emlékeznem kell a pontokra, a koldusasszony szagára, a pohár aljára, a szép gesztusokra, hogy hogyan jöttem ki anyámból, hogy hogyan írják a B betűt.

És akkor az akarat újra magára talál.

Ha levettem rólad a tekintetem, már ne köszönj utánam. Indulok, úgy ahogy eddig, oda ahol már nem értem főznek, nem nekem vetnek ágyat. Egyre gyorsabb léptekkel, a hátranézést késleltetve, hogy a tudat tudattalan maradjon és a hit pusztán abból éljen, hogy még mindig van valaki, aki elkísér.

És akkor a felismerés darabokra töri a mindent.

Mindent odaadtam.

Van olyan péntek, amikor nem megy ki az ember a városba és nem issza meg a péntek esti sörét.
Kicsi koromban halhatatlan szerettem volna lenni. Meg is egyeztük egy régi jó barátommal, hogy ő feltalál egy csövet, amivel minden információ beletölthető az agyba, nekem majd a halhatatlan pirula felfedezése lesz a dolgom. Úgy gondoltuk, akkor minden rendben lesz.
Már másodéves egyetemista voltam, amikor újra eszembe jutott a Nagy Terv. Barátom addigra valamilyen szigeteken próbálta rávenni a magyarországi embereket, hogy oda érdemes befektetni, ha szabadságra akarnak menni. Én akkor még mindig magamat kerestem egy kávét kavaró kanálban, híres regényekben, nagymamám szemében.
Azóta persze sok minden változott.
Például cukor nélkül iszom a kávét és a Pro tv-s hírek is érdekelnek.

Szerettem volna, ha maradsz. Úgy, ahogy te voltál: akarattal teli és tiszta. Ahogy láttalak a kávéházban, mikor még azt hitted megváltoztathatod a világot és megdöntheted saját elméleteidet. Nem bánom, hogy más lettél. Csak jó volna, ha még mindig cukorral innám a kávét.

Vannak olyan péntekek, amikor az ember nem issza meg a péntek esti sörét.
S néha az is van, hogy a lehetetlen lehetetlenné válik.

u.i.: ezeken az estéken az ember bort iszik. Vagy valami jó erőset.