Olyan egyszerű lenne, annyira kézzelfogható. Csak oda nézni és igenlően bólintani. Mindennek meg van a szerepe. Így megy ez már ezer éve. Vagy ezernégyésfél. Az nem számít.
Karamell szagod van, vagy illatod, (ki fog ezért tőrt szúrni a szívembe) visszatuszkol a gyerekkormoba, s úgy érzem maégam, mint egy tíz éves kislány. Annyira őszintének és szenvtelennek. Ha szoknyát hordanék, akkor felkapnám előtted: "Na, mi van ott, fiucska?".

Nem szeretek jelen időről beszélni. Elfáradok. Olyan leszek, mint a szomszéd asszony a 7dikről, kit fia otthagyott és a húst is csak az ő szerencsétlenségére drágították a boltban. A múltról beszélek, miközben, mindenki abban él. Talán ezért utasít el a világ.

Add meg magad a közhelyeknek.

Mindent odaadok.

Nem érhet meglepetés, mindent pontosan kimérve és minden variációt végiggondolva indulok feléd, nem hagyva lehetőséget a történésnek. Mire megérkezem, felszámolom a véletlent, tömérdek helyet hagyva a mély csendnek.

És akkor a csend felemészti saját szépségét.

Emlékeznem kell a pontokra, a koldusasszony szagára, a pohár aljára, a szép gesztusokra, hogy hogyan jöttem ki anyámból, hogy hogyan írják a B betűt.

És akkor az akarat újra magára talál.

Ha levettem rólad a tekintetem, már ne köszönj utánam. Indulok, úgy ahogy eddig, oda ahol már nem értem főznek, nem nekem vetnek ágyat. Egyre gyorsabb léptekkel, a hátranézést késleltetve, hogy a tudat tudattalan maradjon és a hit pusztán abból éljen, hogy még mindig van valaki, aki elkísér.

És akkor a felismerés darabokra töri a mindent.

Mindent odaadtam.