Azt a kutyafáját, mennydörgős istenlábát, hol vagy Vitéz Lászlóm, hozd a bunkósbotod, verjünk agyon mindenkit!
Azt mondja: "szomjatos vagyok, pajtikák" meg "nini, egy élet, az is nehez". Lájszló, Lájszló, jól eldöngettél múlt pénteken, azóta is kékzöld vagyok. Lassan lila.
"lila, és milyen mérges!
Meg is kérdem mingyá' a Zsoltot:
neked melyik rajtam
a kedvenc foltod?"
Kissé pofátlanság azt kérni tőlem, hogy lássam a valót, uramatyja, nem gondolod?
No indulj, Paprika Jancsi, keresd meg a zsákban a macskát, aztán ne csodálkozz, ha lisztet találsz. Vagy rizset, búzát. (mákot lelsz, de jobb, ha mátkát)
Szépen elverünk mindenkit, aztán csend lesz.

Irgumburgum. Trillaló.
Ez is olyan illúzió.

- Várj, van valami a hajadban. Kész. Levettem.
Mi volt az?
Csak egy szösz. -

Emlékszem erre a pillanatra, mikor néztük a tetőket. Megint az esti kávénkat ittuk és egy-egy kortyba rejtettük mondanivalónkat. Az ég hatalmas volt, ránk nehezedett súlya. Kárpótolni szerettem volna, hogy azt hiszed ez a világ közepe. Még arra emlékszem, hogy rámnéztél egy jelentéktelen mondat után, az esti szél rámcsapta a karamellszagod, amit akkoriban nagyon szerettem. Hálás vagyok, hogy sosem kértél feloldozást.
Azt mondanám gyomorkötelék volt köztünk. Azokat a büdös beleket összetartotta egy zsinór, Isten tudja, talán száz plusz egy éve, így táplálkoztunk. Most úgy tűnik én többször, mint te. Nos, az a gyomorkötelék, hát az fogott össze bennünket, ápolgattuk is egy ideig, aztán a simogatások tépőkényszerré nőttek, bevallom, volt idő mikor veszetten súroltam egy fa törzséhez, hogy elszakadjon.
Egyébként nem akarom részletezni milyen is volt függni valamitől. Felelősséget se vállalok, vállaltam már eleget. Amúgyis, mikor ez a kötelék elsorvadva esett a földre, ahol még valamikor együtt feküdtünk, összeforrva, csak a te fellélegzésed véltem hallani. Nem hibáztatlak, már ideje volt.
Még egyre emlékszem, ahogy állunk a mindenben és attól rettegünk, hogy a világ nehogy meglássa a szemünkben csillogó csodát.
Nem fogok többet írni rólad. Ezek is itt mind, látod, érted születtek a sorvadás pillanataiban. Már azt sincs miért mondanom, hogy nincs miért.
Maradok egy elsorvadt köldökzsinórral, karamellszagod emlékével és három névvel, mivel megkereszteltél. S majd pár elhaló kortyban emlékezni fogok a csodára, helyetted is, kedves és arra gondolok, hogy már nem fáj.

ps. : F. S. Blumm & Nils Frahm: Writing letters to myself