Megvan az első mondat. Ez az első mondat. Azaz mostmár a második. De már a harmadikká vált. Ahogy Akhilleusz sem éri utól a teknősbékát és a csoki se fogy soha el, ha mindig félbe vágod. Akár ez is lehetne a mennyország. Talán az is.
Szavak kapcsolódnak, mondatok ragadnak, csak összeköttetés nincs. A tőltelék, ahogy mondják, kimaradt. Azaz bennmaradt.
Kozac olyan nőkre vágyott, akikről tudni lehetett, hogy meg fognak tőrni s ez kiüt majd öregkorukra a hátukon. Ezek a nők fiatal korukban voltak a legszebbek. És legokosabbak. Mert tudniillik aki okos, az puffan a legnagyobbat.
Kirjának vörös volt a haja, sötét a bőre, ehez passzoló piros keretes szemüveggel. Szoknyát azokon a napokon vett fel magára, mikor érezte jó lenne egy férfi ölelése. Mikor nadrágot hordott, akkor kívánta Kozac a leginkább.
Kozac feje fénylett a napban, füle egész életére egy kisfiúé maradt. Nem öregedett vele együtt.
Ha Kirjára nézett szemet hunyorított, s fél száját kissé felhúzta egy mosolyra. Nem volt ez rosszindulat, hanem csupa-csupa őszinteség. Kirja vedelt, s közben sorra döngette az ajtókat. Olyan ajtókat, miket nem szokás kinyitni. Egyszer, mesélték, hogy elvitte magával Kozacot is, aki szégyenében jól pofon vágta.
Hát így éltek ők, kettecskén, békességben.

- s akkor úgy néha jól be kellene fogni a pofáját, hogy többet ne is halljam a hangját, mert falra mászok a sok mártírkodásától. Fáj a szived, cucika vagy nem fáj? Ideje lenne eldönteni! S ilyenkor még a szemét is lesüti, nem másért, csak hogy ne lássam a kárörvendő mosolyt benne!

Kissé elfordul, benyúl a szoknyája alá s fennebb húzza a nejlonharisnyáját. Közben:

- Aztán az a p(hhh)átoszi szivarazása! Mintha az lenne mindene. Egy büdös szivar. Egy csikk.

Kortyol egy kis limonádét, majd rágyújt. Két slukk között:

- Hogy azt a maratont lefutotta egyszer, igen. 100 kilóméter babám, killlóóóméter. Most csak annyi a különbség, hogy nem ő van a kilómétereken, hanem a méter kilók vannak rajta! így persze, hogy nehéz az élet.
- Most vagy hajoljon meg vagy ne! Én azt se bánom, ha behódol, csak már tegyen valamit. Áll és csak bámul, bámul bele a világba, tudod, még néha a szája is nyitva marad egy kicsit, na olyankor tömném tele vala...

Kis csend.

- Végülis igen. Ott van s semmije sincs. Itt vagyok s semmim sincs. Hogy is lehetne ebből mindent csinálni?