Mindent odaadok.
Nem érhet meglepetés, mindent pontosan kimérve és minden variációt végiggondolva indulok feléd, nem hagyva lehetőséget a történésnek. Mire megérkezem, felszámolom a véletlent, tömérdek helyet hagyva a mély csendnek.
És akkor a csend felemészti saját szépségét.
Emlékeznem kell a pontokra, a koldusasszony szagára, a pohár aljára, a szép gesztusokra, hogy hogyan jöttem ki anyámból, hogy hogyan írják a B betűt.
És akkor az akarat újra magára talál.
Ha levettem rólad a tekintetem, már ne köszönj utánam. Indulok, úgy ahogy eddig, oda ahol már nem értem főznek, nem nekem vetnek ágyat. Egyre gyorsabb léptekkel, a hátranézést késleltetve, hogy a tudat tudattalan maradjon és a hit pusztán abból éljen, hogy még mindig van valaki, aki elkísér.
És akkor a felismerés darabokra töri a mindent.
Mindent odaadtam.
"...mert én egy kicsit a végtelen és az örökkévalóság megszállottja vagyok,
és a Végtelen és az Örökkévalóság, úgy látszik, kedvét leli az olyan emberekben, mint én." - Túlságosan zajos magány
és a Végtelen és az Örökkévalóság, úgy látszik, kedvét leli az olyan emberekben, mint én." - Túlságosan zajos magány
Egy találkozás margójára
at 4/08/2010 01:23:00 AM
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
3 comments:
Én mindig hátranézek. De még soha senki nem nézett hátra utánam
Szerencsére ezt sose tudhatod biztosan
de tudhatom. mindig hátranéztem, ameddig eltűntek a kanyar mögött. és egyszer nem fordult meg - egyetlen személy sem.
van aki így született. levegő az anyám. s engem hülyének néznek. pedig a levegő nem hülye.
Post a Comment