Keretes

Kizárlak. Itt megevett mindent a penész, megsavanyodott még a látszat is. Kisfiú, te, hallod? A hotelszoba ajtajának csukódása már nem emlékeztet azokra a délutánokra, amikor ártatlanul bogozgattam egymásba a fűszálakat, s te meg azt mesélted milyen nagymamád főztje. Kiképezlek. Szép kerettel távozol majd innen, egyoldalú leszel, az kötelező. Egyet választhatsz: fehér-fekete vagy színes maradsz? Mikor az asztalon pihenő karodra gondolok, mindig elönti ölem a melegség. Kedves tőled, hogy ott felejtetted emlékeimben, egy szerdai délután és nem emelted többet soha el. A másikat persze igen. Az pihent vagy három percig az arcom hajlatán, hüvelykujjad miliméternyi pontossággal tudta, hogyan kell mozogjon. És megállt ott, hol szívem viszhangjait szívesebben tapintja ki az ember.

Kedves Lájszlóm, vedd a lovad lábad közé s fullasztd bele a tengerbe. Ott majd nyugalmat találsz, hátha hablegénnyé változol, lovadból víziló lesz s hajnalig énekelheted Moszkva dalát. Királyom légy, ha hercegem nem lehettél. Ezt is loptam valahonnan, más formában, de ugyanarról beszél. Légy kedves hozzám, én csak a légynek tudok ártani, másnak sosem. Talán még a virágnak, dehát jó ember se vagyok. Asszonyosság. Féle. De az mindig.