Ablak elé álltam,
-most aztán megmondom,
azaz meglátom!-
magamnak.
Ki másnak.

A rég nem látott fény
sértette szemem,
s persze önérzetem.
Úgy képzeltem zaj van odakint,
levélsusogás és kipuffogócső,
azaz amit mások egyszerűen csak
úgy neveznek: élet.

Ha néha ablakot pucolnék,
talán azt is látnám hányadik
körnél tart a kislány,
aki ott lent gumizik.
Ezt azért mégsem tehetem,
hiszen ha más nem is,
de a mocsok, az az enyém.

(Ettől a ponttól kezdve múltba kell lépni, teljes odaadással. Lent az árva kiscicák játszadoztak, aztán utcai lámpák gyúltak s nekem egyáltalán nem tünt furcsának, hogy e kettő között órák teltek el.)

Ablakot nyitottam,
az otthoni koszt szaga ütött,
leszaladni szerettem volna, kopogni
bár képtelenség lett volna
átverni az elmét magát,
hogy öregasszony helyett lássam a Mamát.

Majd az égre néztem, s
a hasadáshoz intéztem kérdésem:
"Miért a poklok vannak közelebb,
mint a mennyek?"

(Talán Isten válasza volt az erre nekiinduló dörgetés és esőáradat, mintha még ennél is mélyebbre akart volna süllyeszteni.)

Az ablakot becsukva,
megtörtént a szembesülés.
Én az énnel 4,6,8szemközt.
S vigyorogtak a töredékek,
Mikre csak ablakok képesek.

-Az ott kint a minden-
gondoltam,
levélsusogások és kipuffogók,
vagy amit mások egyszerűen csak
úgy neveznek: Élet.

Ennek a kintnek vagyok foglya.
Kint.
Ami az ablakon látható. Át.
Lépni nem.

Majd holnap. Ugyanígy
rohanok a Falnak,
ugyanígy
fogok döngetni.

És újra meg újra,
addig, amíg nincs amíg,
s a van sem lesz
ugyanannyi a lennivel.

Holnap bárd lesz kezemben,
talán gyújtogatok is,
majd faltörő kost hozok,
majd virágot.

így vájom magam
egyre mélyebbre
a bőrbe, akarom mondani
a Falba.

Holnap. Ugyanígy
rohanok a Falnak.
Hozzád.

Epilógus: Feléd. Mindegy hová.

"Azok a poharaim. S igen. Mind az enyém." - karomon éreztem a teraszpárkány nyomását, de lehet akkor jött épp ki Minden a könyökömön. Kalapot emelt s tovább hajtotta lovait. Bár Mindent inkább nőneműnek képzeltem, mindenképp kalap nélkül.
Közben fejemben a felsorakoztatott poharak (a kis szenvtelenek) úgy vágodtak a falhoz, mintha valódiak lennének. Mindhiába. Nincs összeköttés valóság és poharaim közt.
"Ma este, Mindenkém, nem könyörgöd vissza magad!"- kiabáltam utána- "Ma nemcsak a világ ura leszek, hanem a magamé is!"
Erre ő nagyot nyerített lovaival s újra kalapját lengette. Még sose láttam ekkora hitetlent, s utána is vágtam egy poharat.

Keserű? nem. Nyomorúságos? nem.
Csak egy párkány este, ami nyomja a könyököm.

Egészségünkre!

Valaha voltál te is ember,
el nem ért ágak után
kezed nem fáradt nyúlni.

Várfalak és minószok!
semmiség volt akkor.
Volt szárnyad s
némi reményed.

...

Most ott vagy, ahol.
Elérhetetlenül.

u.i: senki szólt, s te meghallgattad. Nekem egy arc vagy, s napi 1-2 kattintás. Bocsásd meg, ha rosszul látlak.

... s akkor maradtam. Ezek voltak az okok, melyek ott marasztaltak.
... s akkor itt vagyok. Ezek voltak az okok, melyek ide taszítottak.

Talán majd holnap megfogom a kezét. Vagy átölelem. Akár meg is csókolhatom s elmondhatom mennyire szeretem. Igen. A Holnap kimondottan egy jó nap lesz az ilyesmikre.

Nem volt összeköttetés.
Jóska bátyám két teljes napig bőgött a vésett "Júliám"-os fal előtt. Amíg megelégelte Magdi felesége sápítozásait és hazaindult.

Mire gondolok, ha virágot kapok:
- rózsa=unom, fejedhez vágom
- orchidea= vénleányos
- nárcisz= szűzeknek adják
- hóvirág= melyik cigányasszony erőltette rád?
- szegfű= na ne
- margaréta= tetszik
- orgona= spontán és díjmentes (már mosolyt is érdemel)
- lapra rajzolt= eddig a "leg"

Ha itt lennél, biztos találnék rá módot, hogy igazam legyen. A nemitt-levésed felment minden mentegetőzés alól. Így maradtam csupaszul, magam.

Mirjam nőszemély volt. Az ötödik kaszárnyába vitték. Ott volt a zártosztály. Minden kedden és szombaton délelőtt 11 óra 8 perctől egészen ebédig bámulta a szemközti falat. Ilyenkor volt az udvari kimenő. Kopaszra nyírt feje villant, mint szeme, ha nevén szólították. Két évet töltött a rendszerben.

Ha nem kezdődött el, félbeszakíthatom?

u.i.: ürügy.

Kukucskálok, kukucskálok,
néhány mondatot találok.
Csendem takar, lelkem kapar,
karimája szócsokor.

Szitálgat a vaskazán
szerelmesek hajnalán,
eltemet a délibáb,
kitolt velem a világ.

Akár méhecske egy vállfán. Annyira vagyunk jelentéktelenek.
A méhecske, bár tud mozogni, mégis a vállfa inágását követi.
Mellettem ruhák száradnak, amiket az előbb mostam ki.
Akár Ágnes...de ezt most hagyjuk.
Bent egy ember alszik, délután van, 5 óra. Fullaszt a nap, a párkányon hagytam a cigarettát, mellette gyújtó.
A méhecske elrepült, a vállfa nem inog.
Harmadik emeleten lakom, szemben velem egy fán a varjú rám mered. Akár várhatnám is, hogy megjelenjenek társai és meredjenek rám az elpusztulásig. Akár a -Madarak-ban.
Bent az ember még mindig alszik, kissé fáradt vagyok a sok odaadástól. A kagylót le kellene vinni a szemétbe, mi itt nem mosakodhatunk. Bűneink ránk ragadnak, akár a piócák. Fel avagy megszámolhatatlan az önkínzás ezen a szinten. Süt a nap és semmi gondom sincs.
Az ember bent alszik, én a harmadikon lakom és a varjú-testvérek se érkeztek meg. Bár eljöhetnének leenni a piócákat legalább a vállamról, kissé kezdenek a terhemre lenni.
A vállfának a méhecske, nekem meg a piócák jutottak. Mondom én, igazságtalan ez a világ.
Akár én is lóghatnék a vállfa helyett.

Tun, Leiden, Lernen!

Valahogy csak tetemek maradtunk. A cselekvő igék hiába beszélnek magukért. Tehetetlenek és védtelenek maradunk. Tehetetlenek maguntól és védtelenek más tehetetlenektől. Rohadnak bennünk az álmok.

Írok, akár egy író, kávé és cigaretta mellett egy nagyvárosi zajos sörözőben. Teszem, hogy teszek valamit. Karomban tudnálak tartani, míg a világ a világ, de ezek is csak amolyan képmutató szavak. Jó gondolni, aztán leírni őket, mert tudom, úgysem valószerű, ígyhát nem árthat.

Igazságtalanság, hogy a nyomor nyüvei túlesznek minket. Kárpótolhatatlan minden harapás, minden csámcsogó száj, mi rajtam élvezi ki vágyait. Ha legalább társa lehetnék valakinek. De hiába fekszünk egymás mellett, a nyüvek különböznek.