Mindent odaadok.

Nem érhet meglepetés, mindent pontosan kimérve és minden variációt végiggondolva indulok feléd, nem hagyva lehetőséget a történésnek. Mire megérkezem, felszámolom a véletlent, tömérdek helyet hagyva a mély csendnek.

És akkor a csend felemészti saját szépségét.

Emlékeznem kell a pontokra, a koldusasszony szagára, a pohár aljára, a szép gesztusokra, hogy hogyan jöttem ki anyámból, hogy hogyan írják a B betűt.

És akkor az akarat újra magára talál.

Ha levettem rólad a tekintetem, már ne köszönj utánam. Indulok, úgy ahogy eddig, oda ahol már nem értem főznek, nem nekem vetnek ágyat. Egyre gyorsabb léptekkel, a hátranézést késleltetve, hogy a tudat tudattalan maradjon és a hit pusztán abból éljen, hogy még mindig van valaki, aki elkísér.

És akkor a felismerés darabokra töri a mindent.

Mindent odaadtam.

Van olyan péntek, amikor nem megy ki az ember a városba és nem issza meg a péntek esti sörét.
Kicsi koromban halhatatlan szerettem volna lenni. Meg is egyeztük egy régi jó barátommal, hogy ő feltalál egy csövet, amivel minden információ beletölthető az agyba, nekem majd a halhatatlan pirula felfedezése lesz a dolgom. Úgy gondoltuk, akkor minden rendben lesz.
Már másodéves egyetemista voltam, amikor újra eszembe jutott a Nagy Terv. Barátom addigra valamilyen szigeteken próbálta rávenni a magyarországi embereket, hogy oda érdemes befektetni, ha szabadságra akarnak menni. Én akkor még mindig magamat kerestem egy kávét kavaró kanálban, híres regényekben, nagymamám szemében.
Azóta persze sok minden változott.
Például cukor nélkül iszom a kávét és a Pro tv-s hírek is érdekelnek.

Szerettem volna, ha maradsz. Úgy, ahogy te voltál: akarattal teli és tiszta. Ahogy láttalak a kávéházban, mikor még azt hitted megváltoztathatod a világot és megdöntheted saját elméleteidet. Nem bánom, hogy más lettél. Csak jó volna, ha még mindig cukorral innám a kávét.

Vannak olyan péntekek, amikor az ember nem issza meg a péntek esti sörét.
S néha az is van, hogy a lehetetlen lehetetlenné válik.

u.i.: ezeken az estéken az ember bort iszik. Vagy valami jó erőset.

- Mentem, ott a buszom, szia! - szaladtam át az úton, akarattal a busz előtt, hogy felvegyen, de az nyugodtan megvárta, amíg átmegyek előtte s aztán elhajtott. Így várnom kellett még vagy tizenöt percet a következőig. Elment a 35ös, utána a 27es, 21b, 4es, megint egy 35ös, majd a 9es is, s a hidegben csak arra tudtam gondolni, hogy legyen bármi, csak újfajta busz jöjjön, mert a régieken ráfagy mindenem a székre. Már három napja feküdtem lázasan, ma volt a negyedik, végre fel tudtam kelni az ágyból s a házból is kimehettem. Kint az a fajta hideg van, amitől ha szájon keresztül veszel levegőt, megfájdul a torkod s ha pedig orron keresztül, akkor összeragadnak az orrcimpáid. Szóval végre jött a buszom, szép új s a megálló előtti átjárónál se lett piros a lámpa, hogy még várjak további két percet. Felszálltam, néztem hátha az a busz melyiken lyukasztottam errefele jövet, láttam hogy nem, s bár tudtam, hogy nem lesz ellenőr szombat este, mégis lyukasztottam. Fordultam s leültem a kedvenc helyemre, a sofőr háta mögötti legelső székre, ahonnan csak balra lehet kilátni. Legközelebb az állomásnál állt meg , a sofőr kinyitotta az összes ajtót s amíg kávét vett úgy is hagyta, a hideg pont a lábszáramra jött, éreztem lecsúszott a zoknim, de nem volt már kedvem lehajolni s megigazítani. Körülbelül ott, ahol az egyik kapura pirossal fel van festve: BAR, a jobboldalamon űlő lánynak csengett a telefonja, azt mondta siet, de először felnéz valami Laurához, hogy felvigye a nivea krémet. És, hogy tetszett neki az előadás, főleg Balázs s leszállt pont ott, ahol gondoltam, hogy lakhat egy Laura. Az Orange Shop-nál pucolták az ablakot, a sofőr majdnem belehajtott egy mentőautóba, ekkor észrevettem, hogy leszedték a karácsonyi díszeket a városról, majd hogy a templom mellett pont olyan autó van megállva, mint a nagybátyámé s eszembe jutott, hogy azt terveztem ma csinálok valami krumplis köretet a hideg hús mellé, mert meg kell enni, négy napja már ott a hűtőben s meg fog romlani. De lemondtam erről a tervemről, mert már 21 óra 54 perc volt, s mielőtt eszembe juthatott volna, hogy pirított kenyeret készítsek teával és fokhagymával a hűlésemre, arra gondoltam, hogy ezen a hazafele döcögő buszon mennyire jól esne lecsukni a szemem, leengedni a fejem s csak úgy egyszerűen meghalni.

Egyszer belém állt a féreg, s fúrta a gyomrom, míg végül kilyukadt úgy körülbelül a vesém és a legalsó bordám között. Először észre se vettem, csak az anyukáját rángató kisfiúra lettem figyelmes: "Nézd, anyu, a néninek lyukas a háta!" A nő megborzongott s fia szemét eltakarva megfordult, úgy vonszolta a kiváncsit visszafele.
Nem sok jelentőséget adtam neki, hát történik ilyen az emberrel, hogy néha meglyukad valahol.
Különösebb változás egyébként nem történt. Az űr tátongott kifele, az emberek meg tátongtak befele.
Egész pontosan addig a délutánig, amíg le nem esett a második hó. Akkor szültem meg életem első lárváját. Nyúlós volt és undorító, ennek ellenére az volt az első gondolatom, hogy lárvák nem születhetnek télen.
Végül belekerült egy zakuszkás üvegbe, s a zakuszkás üveg a fűtőtestre. Ugyanolyan nyúlós és undorító maradt és semmit nem mozgott tavaszig. Tavasszal megnyílt, lepke lett belőle.

Lehet fa vagyok, kéreg
Megesznek a szúk, férgek.

u.i.: az üveget ott felejtettem a fűtőtesten s a lepke megfulladt.

Úgy jött a tél, akár te. Gyorsan és váratlanul. Senki nem kérte, hogy megjelenjen(jél), mégis ott volt(ál) reggel, láttam a kávéház ablakából. Akkor arra gondoltam, mostmár nincs mit tenni, megjött(él), ez van. Legfennebb kihasználom minden pillanatát. Igaz, könnyen megfázom és allergiás vagyok az antibiotikumra, de akkor is belemártottam az arcom, majd egész testem a hóba(beléd) s utána angyalkát csináltam (belőled?). Csupasz volt a kezem, a hidegtől mindig lilára fagy, de gyúrtam a hógolyót(téged) és úgy vágtam a falhoz, mint egy jól megérett paradicsomot.

Én utálom a telet, gyűlölöm, hogy csak úgy megérkezik, bejelentés nélkül.
Én utállak téged, gyűlölöm, hogy csak úgy megérkeztél, bejelentés nélkül.

Gyűlölöm, mert mindig rájövök, hogy jobban megnyugtat, mint a nap.
Gyűlöllek, mert mindig rájövök, hogy jobban megnyugtatsz, mint más.

Elkészítem a vacsorát és igen, majd ápolni foglak, ha beteg leszel. Odafigyelek, hogy jól felöltözz és kiteregetem a ruháid. Elmegyek veled kenyérért és igen, felébresztlek, ha rémálmod van. Porszívózók szombatonként, hozok egy pohár vizet, ha megkérsz rá, veszek szódabikarbonátot a fogadra, kikapcsolom a csergő telefonod reggel, viszek tiszta törülközőt, vagy wc-papírt, ha elfogyott, adok kálcium tablettát, kifizetem a villanyt, eloltom a lámpát, szellőztetek, meghámozom a krumplit, megkenem a kenyeret, kinyitom az ajtót és kinyitom a söröd.
De mosogatás közben rá gondolok, a karamellszagú emberre, és ez a gondolat olyan tiszta, hogy még egy "szekuritátés" se találna benne hibát.

Meg fogom ölelni.
Megölelem.
Megölel.
Ölelem.
Ölel.
Öl.

Megvan az első mondat. Ez az első mondat. Azaz mostmár a második. De már a harmadikká vált. Ahogy Akhilleusz sem éri utól a teknősbékát és a csoki se fogy soha el, ha mindig félbe vágod. Akár ez is lehetne a mennyország. Talán az is.
Szavak kapcsolódnak, mondatok ragadnak, csak összeköttetés nincs. A tőltelék, ahogy mondják, kimaradt. Azaz bennmaradt.
Kozac olyan nőkre vágyott, akikről tudni lehetett, hogy meg fognak tőrni s ez kiüt majd öregkorukra a hátukon. Ezek a nők fiatal korukban voltak a legszebbek. És legokosabbak. Mert tudniillik aki okos, az puffan a legnagyobbat.
Kirjának vörös volt a haja, sötét a bőre, ehez passzoló piros keretes szemüveggel. Szoknyát azokon a napokon vett fel magára, mikor érezte jó lenne egy férfi ölelése. Mikor nadrágot hordott, akkor kívánta Kozac a leginkább.
Kozac feje fénylett a napban, füle egész életére egy kisfiúé maradt. Nem öregedett vele együtt.
Ha Kirjára nézett szemet hunyorított, s fél száját kissé felhúzta egy mosolyra. Nem volt ez rosszindulat, hanem csupa-csupa őszinteség. Kirja vedelt, s közben sorra döngette az ajtókat. Olyan ajtókat, miket nem szokás kinyitni. Egyszer, mesélték, hogy elvitte magával Kozacot is, aki szégyenében jól pofon vágta.
Hát így éltek ők, kettecskén, békességben.

- s akkor úgy néha jól be kellene fogni a pofáját, hogy többet ne is halljam a hangját, mert falra mászok a sok mártírkodásától. Fáj a szived, cucika vagy nem fáj? Ideje lenne eldönteni! S ilyenkor még a szemét is lesüti, nem másért, csak hogy ne lássam a kárörvendő mosolyt benne!

Kissé elfordul, benyúl a szoknyája alá s fennebb húzza a nejlonharisnyáját. Közben:

- Aztán az a p(hhh)átoszi szivarazása! Mintha az lenne mindene. Egy büdös szivar. Egy csikk.

Kortyol egy kis limonádét, majd rágyújt. Két slukk között:

- Hogy azt a maratont lefutotta egyszer, igen. 100 kilóméter babám, killlóóóméter. Most csak annyi a különbség, hogy nem ő van a kilómétereken, hanem a méter kilók vannak rajta! így persze, hogy nehéz az élet.
- Most vagy hajoljon meg vagy ne! Én azt se bánom, ha behódol, csak már tegyen valamit. Áll és csak bámul, bámul bele a világba, tudod, még néha a szája is nyitva marad egy kicsit, na olyankor tömném tele vala...

Kis csend.

- Végülis igen. Ott van s semmije sincs. Itt vagyok s semmim sincs. Hogy is lehetne ebből mindent csinálni?

"így nem. így nem kellett soha." - válaszoltam. Ő meg csak nézte tovább a hangyákat, miket felbolygattam.
Nem szólt, gondolom nem volt amit.
Pedig mondhatta volna:
"Maradj."

-A hajadnak karamell szaga van-,
állapítottam meg magamban, ahogy elfordította a fejét.

Kint dörömbölt a történet. A megtörténés.
Másképp is dönthettünk volna. Mégis ablakot zártunk s figyeltük történetünket hogyan próbálja álcázni magát.
Kint. Történt. Meg. A. Cselekvés.