"így nem. így nem kellett soha." - válaszoltam. Ő meg csak nézte tovább a hangyákat, miket felbolygattam.
Nem szólt, gondolom nem volt amit.
Pedig mondhatta volna:
"Maradj."

-A hajadnak karamell szaga van-,
állapítottam meg magamban, ahogy elfordította a fejét.

Kint dörömbölt a történet. A megtörténés.
Másképp is dönthettünk volna. Mégis ablakot zártunk s figyeltük történetünket hogyan próbálja álcázni magát.
Kint. Történt. Meg. A. Cselekvés.

Szemben a fejed búbjával.
Ha lettek volna lábaim,
talán földbe gyökereznek.
De nem voltak. Gyökerek.
Így kellett lépnem. Tovább.
Még tovább.
Amíg hasadt.
Minden. Azaz semmi.

Még azért se!

Ablak elé álltam,
-most aztán megmondom,
azaz meglátom!-
magamnak.
Ki másnak.

A rég nem látott fény
sértette szemem,
s persze önérzetem.
Úgy képzeltem zaj van odakint,
levélsusogás és kipuffogócső,
azaz amit mások egyszerűen csak
úgy neveznek: élet.

Ha néha ablakot pucolnék,
talán azt is látnám hányadik
körnél tart a kislány,
aki ott lent gumizik.
Ezt azért mégsem tehetem,
hiszen ha más nem is,
de a mocsok, az az enyém.

(Ettől a ponttól kezdve múltba kell lépni, teljes odaadással. Lent az árva kiscicák játszadoztak, aztán utcai lámpák gyúltak s nekem egyáltalán nem tünt furcsának, hogy e kettő között órák teltek el.)

Ablakot nyitottam,
az otthoni koszt szaga ütött,
leszaladni szerettem volna, kopogni
bár képtelenség lett volna
átverni az elmét magát,
hogy öregasszony helyett lássam a Mamát.

Majd az égre néztem, s
a hasadáshoz intéztem kérdésem:
"Miért a poklok vannak közelebb,
mint a mennyek?"

(Talán Isten válasza volt az erre nekiinduló dörgetés és esőáradat, mintha még ennél is mélyebbre akart volna süllyeszteni.)

Az ablakot becsukva,
megtörtént a szembesülés.
Én az énnel 4,6,8szemközt.
S vigyorogtak a töredékek,
Mikre csak ablakok képesek.

-Az ott kint a minden-
gondoltam,
levélsusogások és kipuffogók,
vagy amit mások egyszerűen csak
úgy neveznek: Élet.

Ennek a kintnek vagyok foglya.
Kint.
Ami az ablakon látható. Át.
Lépni nem.

Majd holnap. Ugyanígy
rohanok a Falnak,
ugyanígy
fogok döngetni.

És újra meg újra,
addig, amíg nincs amíg,
s a van sem lesz
ugyanannyi a lennivel.

Holnap bárd lesz kezemben,
talán gyújtogatok is,
majd faltörő kost hozok,
majd virágot.

így vájom magam
egyre mélyebbre
a bőrbe, akarom mondani
a Falba.

Holnap. Ugyanígy
rohanok a Falnak.
Hozzád.

Epilógus: Feléd. Mindegy hová.

"Azok a poharaim. S igen. Mind az enyém." - karomon éreztem a teraszpárkány nyomását, de lehet akkor jött épp ki Minden a könyökömön. Kalapot emelt s tovább hajtotta lovait. Bár Mindent inkább nőneműnek képzeltem, mindenképp kalap nélkül.
Közben fejemben a felsorakoztatott poharak (a kis szenvtelenek) úgy vágodtak a falhoz, mintha valódiak lennének. Mindhiába. Nincs összeköttés valóság és poharaim közt.
"Ma este, Mindenkém, nem könyörgöd vissza magad!"- kiabáltam utána- "Ma nemcsak a világ ura leszek, hanem a magamé is!"
Erre ő nagyot nyerített lovaival s újra kalapját lengette. Még sose láttam ekkora hitetlent, s utána is vágtam egy poharat.

Keserű? nem. Nyomorúságos? nem.
Csak egy párkány este, ami nyomja a könyököm.

Egészségünkre!

Valaha voltál te is ember,
el nem ért ágak után
kezed nem fáradt nyúlni.

Várfalak és minószok!
semmiség volt akkor.
Volt szárnyad s
némi reményed.

...

Most ott vagy, ahol.
Elérhetetlenül.

u.i: senki szólt, s te meghallgattad. Nekem egy arc vagy, s napi 1-2 kattintás. Bocsásd meg, ha rosszul látlak.

... s akkor maradtam. Ezek voltak az okok, melyek ott marasztaltak.
... s akkor itt vagyok. Ezek voltak az okok, melyek ide taszítottak.

Talán majd holnap megfogom a kezét. Vagy átölelem. Akár meg is csókolhatom s elmondhatom mennyire szeretem. Igen. A Holnap kimondottan egy jó nap lesz az ilyesmikre.

Nem volt összeköttetés.
Jóska bátyám két teljes napig bőgött a vésett "Júliám"-os fal előtt. Amíg megelégelte Magdi felesége sápítozásait és hazaindult.

Mire gondolok, ha virágot kapok:
- rózsa=unom, fejedhez vágom
- orchidea= vénleányos
- nárcisz= szűzeknek adják
- hóvirág= melyik cigányasszony erőltette rád?
- szegfű= na ne
- margaréta= tetszik
- orgona= spontán és díjmentes (már mosolyt is érdemel)
- lapra rajzolt= eddig a "leg"

Ha itt lennél, biztos találnék rá módot, hogy igazam legyen. A nemitt-levésed felment minden mentegetőzés alól. Így maradtam csupaszul, magam.

Mirjam nőszemély volt. Az ötödik kaszárnyába vitték. Ott volt a zártosztály. Minden kedden és szombaton délelőtt 11 óra 8 perctől egészen ebédig bámulta a szemközti falat. Ilyenkor volt az udvari kimenő. Kopaszra nyírt feje villant, mint szeme, ha nevén szólították. Két évet töltött a rendszerben.

Ha nem kezdődött el, félbeszakíthatom?

u.i.: ürügy.

Kukucskálok, kukucskálok,
néhány mondatot találok.
Csendem takar, lelkem kapar,
karimája szócsokor.

Szitálgat a vaskazán
szerelmesek hajnalán,
eltemet a délibáb,
kitolt velem a világ.

Akár méhecske egy vállfán. Annyira vagyunk jelentéktelenek.
A méhecske, bár tud mozogni, mégis a vállfa inágását követi.
Mellettem ruhák száradnak, amiket az előbb mostam ki.
Akár Ágnes...de ezt most hagyjuk.
Bent egy ember alszik, délután van, 5 óra. Fullaszt a nap, a párkányon hagytam a cigarettát, mellette gyújtó.
A méhecske elrepült, a vállfa nem inog.
Harmadik emeleten lakom, szemben velem egy fán a varjú rám mered. Akár várhatnám is, hogy megjelenjenek társai és meredjenek rám az elpusztulásig. Akár a -Madarak-ban.
Bent az ember még mindig alszik, kissé fáradt vagyok a sok odaadástól. A kagylót le kellene vinni a szemétbe, mi itt nem mosakodhatunk. Bűneink ránk ragadnak, akár a piócák. Fel avagy megszámolhatatlan az önkínzás ezen a szinten. Süt a nap és semmi gondom sincs.
Az ember bent alszik, én a harmadikon lakom és a varjú-testvérek se érkeztek meg. Bár eljöhetnének leenni a piócákat legalább a vállamról, kissé kezdenek a terhemre lenni.
A vállfának a méhecske, nekem meg a piócák jutottak. Mondom én, igazságtalan ez a világ.
Akár én is lóghatnék a vállfa helyett.